A gyereknevelés nap mint nap próbára teszi a szülőket. Mentálisan és fizikailag is megterhelő meló a számukra, de mindezek mellett szórakoztató és hálás feladat is tud lenni. Időnként egészen összemosódik a két állapot a szülők életében, ezért aztán úgy érezhetik magukat, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnének. Méghozzá egy olyan hullámvasúton, amiből nincs kiszállás, ha egyszer jegyet váltottak rá. Bár gyakran érezhetik úgy, hogy az idegeiken táncolnak a gyerekeik, ugyanakkor nem tudnák és nem is akarnák elképzelni nélkülük az életüket.
Van egy rakás kényelmes szék és egy nagy babzsák is házunkban, de a három éves kisfiam mégis egy szatyor friss péksüteményen helyezte magát kényelembe, amit 5 perce hoztam a boltból. A gyermeki logikát nem lehet megérteni, csak meg kell próbálni túlélni.
Az előbb a 4 éves kisfiam kikiabált nekem a fürdőszobából:
– Apa, be tudsz jönni egy kicsit?
– Segítség kell?
– Hááát… szólj anyunak is, hogy jöjjön.
Az Úr irgalmazzon nekünk…
Szülőnek lenni annyit tesz, hogy nem engeded meg a gyerekeidnek, hogy sütit egyenek reggelire, aztán miután elmentek a suliba, sütit eszel reggelire.
A három éves kislányom fejére szorult a póló, mire én:
– Hadd segítsek, kicsim!
– NEM! Majd én megoldom!
Ha annyiban hagytam volna a dolgot, szerintem még egy hét múlva is egy pólóval a fején élte volna az életét. Így viszont most sír és toporzékol, hogy segíteni merészeltem neki.
Egy átlagos napom:
– Anya, Anya, Anya…
– Igen, kicsim?
– Anyuci, Anyu, Anya, AnyuAnyuAnyuAnyuAnyuciAnyuAnyaAnyaAnyuAnyuAnyu, Anyuuuuuuuuuuuu, mit eszel?
– Nyugtatót…
Én minden egyes reggel (Mary Poppins kedves hangján):
– Szedelőzködjetek gyerekek, ideje indulnunk!
15 perccel később (Batman mély hangján):
– AZT MONDTAM, HOGY INDULÁS!
A repülőn megkértem a stewardesst, hogy ültessenek át máshová, mert egy folyamatosan síró és hisztiző gyerek ül mellettem. Kiderült, hogy ez nem megoldható, ha az a síró és hisztiző gyerek az enyém.
Egyik nap így szólt hozzám a kislányom, amikor bementem a szobájába:
– Anyu, megsérted a személyes teremet.
Erre én:
– Mondja ezt az, aki az én személyes teremből jött ki.
Az egyik legnehezebb része a szülőségnek, hogy meg kell játszani, hogy mi tényleg jobban szeretjük a zöldségeket, mint az édességet.
Megkértem a kisfiamat, hogy hagyja abba az ordibálást, mire ő:
– Nem is ordibálok, csak rájöttem, hogy egész eddigi életemben suttogtam. VÉGRE SZABADNAK ÉRZEM MAGAAAAM!!!
Szenteste reggelén megkértem a családomat, hogy ne jöjjenek haza estig, hogy a ház legalább vacsoráig tiszta maradjon.
A kisfiam megkérdezte tőlem:
– Anya, mi az a metafora?
Én:
– Az életem egy katasztrófa.
Erre a kisfiam:
– Azt tudom, de mi az a metafora?
Már 20 perce keressük a kisfiammal azt a tábla csokit, amit én tegnap este titokban megettem teljesen egyedül.
A szülőség egy olyan dolog, amit nem lehet szavakba önteni, és elmagyarázni a gyerek nélküli emberek számára. Úgy értem, hogy ez az egyik legjobb dolog a világon, ugyanakkor soha életemben nem voltam még ennyire fáradt, stresszes, csúnya és szegény.
A kislányommal bementünk egy nyilvános mosdóba. Amikor ráültem a WC-re, a kislányom hangosan felkiáltott:
– Anyuuu, te most kakilsz?
Természetesen minden bent tartózkodó nő nevetésben tört ki, én pedig kb. 20 percig nem mertem kijönni a kislányommal a fülkéből.
Nem tudom eldönteni, hogy melyik gyermekem miatt aggódjak jobban a jövőre nézve. Az 5 éves kislányom miatt, aki tegnap kizárt engem a hálószobámból, vagy a 6 éves kisfiam miatt, aki megmutatta nekem, hogy hogyan lehet feltörni a zárat.
