Skip to content
Kovács úr azon a héten már harmadszor esik be a munkahelyére jókora késéssel. A gallérja ferdén, a cipője sáros, a haja csatakos – úgy néz ki, mintha túlélte volna az apokalipszist. A recepciós csak annyit mond:
– A főnök már várja. Dühösebb, mint a múltkor, amikor leöntötte kávéval a laptopját.
Kovács nagy levegőt vesz, megigazítja a nyakkendőjét (legalábbis azt, ami megmaradt belőle), és bemegy.
A főnök karba tett kézzel, komoran bámulja.
– Na, Kovács, mondjon valami hihető mentséget. De olyat, amitől nem akarom kirúgni azonnal!
Kovács lesüti a szemét, majd nagy komolyan belekezd:
– Főnök úr, ma reggel minden összeesküdött ellenem. Már indultam volna időben, mikor a feleségem rám néz, és azt mondja: „Drágám, elvinnél egy darabon?”
Mondom neki, rendben, de csak ha siet!
A főnök felvonja a szemöldökét.
– És?
– Hát… sietett is, főnök úr! Tíz perc alatt elkészült! – mondja Kovács büszkén. – De útközben a hídnál akkora dugó volt, hogy kénytelen voltam leparkolni az autót és átúszni a folyót. Nézze, még mindig vizes a cipőm!
A főnök hitetlenkedve méregeti.
– A folyón? Úszva?
– Igen! De aztán szerencsére megállítottam egy rendőrhelikoptert. Felvett, elhozott a szomszéd utcáig, de nem tudott leszállni, úgyhogy ejtőernyővel ugrottam. Innen sprinteltem be az irodába!
A főnök arcán egy pillanatig sem rezdül meg az izom, majd hideg, nyugodt hangon csak ennyit mond:
– Kovács, maga hülyének néz engem? Azt várja, hogy ezt el is higgyem?
Kovács vállat von, mire a főnök folytatja:
– Ugyan már… ki látott olyat, hogy egy nő tíz perc alatt elkészül?!
