Délre kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, örültem, hogy délelőtt viszonylag stresszmentesen fel tudok készülni majd az eseményre. Reggel azonban telefonhívást kaptam a rendelőből, hogy jó lenne, ha 9:30-ra ott tudnék lenni.
“Persze, ott leszek” mondtam a legnagyobb nyugalommal, és csak utána estem pánikba. A reggeli kapkodás a szokásos menetben folyt, gyerekek reggeliztetése, öltöztetése, uzsonnák csomagolása, fuvarozás az iskolába, óvodába stb. 8:45-re értem haza, nem volt már idő újabb fürdésre, ezért csak gyorsan felkaptam a mosakodó rongyot a kád mellöl, és jól lemostam magam “ott”.
Autóba vágtam magam és rohantam az orvoshoz. Felfeküdtem az asztalra, a fejemet a fal felé fordítottam, és azt képzeltem, hogy Párizsban sétálgatok… A doki megszemlélte a terepet, majd így szólt:
– Húha! Látom, ma volt egy kis különleges felkészülés…
Nem tudtam miről beszél, nem reagáltam semmit, tovább sétáltam “Párizsban”.
Hazamentem, a nap további része a szokásos rutin szerint ment, főzés, gyerekek összeszedése, házi feladatok ellenőrzése. Estefelé a lányom ijedt hangon kérdezte:
– Anyu, hol van a mosdórongy a fürdőszobából?
– Kidobtam, vegyél elő másikat! – mondtam neki. Mire a lányom:
– De nekem az kell, mert benne volt az összes csillámporom és flitterem . . . ! “
